top of page
  • Szerző képeVendégszerző

Mindig bocsánatot kérek, ha rákiabálok a gyerekeimre

A következőkben egy édesanya gondolatait olvassátok arról, hogy bár nagyon ügyel arra, hogy ne emelje fel a hangját, pláne ne kiabáljon a gyerekeivel, mégis gyakran megteszi. Ami után persze jön a lelkiismeretfurdalás, az önvád. És a bocsánatkérés.

De tényleg mindig meg kell őriznünk hidegvérünket – és persze halk és nyugodt hangunkat? Vagy teljesen rendben van az is, ha időnként elszakad a cérna? És minden alkalommal bocsánatot kell-e kérni?

 

Leültem a hároméves kislányom mellé, és megsimogattam a kezét:

„Annyira sajnálom, kicsim! De késésben vagyunk, és csak azt akartam, hogy vedd fel a cipődet. De akkor sem kellett volna kiabálnom veled.”

A kislányom a nyakamba vetette a karját, és én azonnal jobban éreztem magam.

Mindig igyekszem nyugodt és ésszerű lenni a két gyermekemmel: a kislányommal és az 5 éves bátyjával. Mindent megteszek, hogy kordában tartsam az indulataimat. De van, amikor minden jó szándékom ellenére átcsapnak a hullámok a fejem fölött, és a végén kiabálni kezdek. Mint például ma reggel, amikor nem kevesebb, mint négyszer kértem a kislányomat, hogy vegye fel a cipőjét, miközben mérgezett egérként rohangáltam, felkaptam a kabátját és a táskáját, bedobáltam a szennyest a mosógépbe, és próbáltam meggyőződni arról, hogy valóban mindenki megreggelizett indulás előtt.


Ám az én kis független kisasszonyom már nem engedi, hogy segítsek neki felvenni a ruháit, még ha lenne is időm rá. De amikor megláttam, hogy megint a plüssállatait rakosgatja, elpattantam és rákiabáltam:

„Már százszor mondtam neked, hogy vedd fel a cipődet!!!”

A durva hangnememre sírva fakadt, az én dühöm pedig azonnal bűntudattá oldódott. Persze nem az ő hibája, hogy késésben vagyunk – hiszen még csak hároméves, fogalma sincs az időről. Ha nem próbáltam volna millió és egy dolgot elintézni, mielőtt kiléptem volna az ajtón, nem éreztem volna magam annyira stresszesnek, és nem rajta töltöttem volna ki a dühömet.


Így hát, miután vettem egy mély lélegzetet, leültem mellé a lépcsőre és bocsánatot kértem tőle. Pont úgy, ahogyan bármelyik felnőttnek – vagy bármilyen korú személynek – is tenném, ha így beszélnék vele. Szerintem ugyanilyen fontos, hogy a kicsik felé is felismerjük, ha rosszat tettünk, és tudassuk velük, ha megbántuk a szavainkat vagy tetteinket.


A „bocsánat” nem mindig volt az a szó a szótáramban, amit jó érzéssel mondtam ki. Tinédzserként és még a húszas éveim elején is nagyon nehezen ismertem be, ha hibáztam. A barátaimmal, családtagjaimmal, de különösen a barátaimmal addig vitatkoztam, amíg végül hagyták meggyőzni magukat (vagy csak úgy csináltak), vagy ami még valószínűbb, hogy megunták a velem való civakodást. Csak akkor jöttem rá, hogy ezt csinálom, amikor az exem egyenesen a szemembe mondta:

„Nem tudom, miért esik annyira nehezedre bocsánatot kérni.”

Attól a pillanattól kezdve sokkal tudatosabban figyeltem arra, hogy mit és hogyan mondok, és bár nem volt könnyű, mindig igyekeztem elismerni, magam és mások előtt is, ha udvariatlan voltam. Vagy bizonyos esetekben egyenesen bunkó.


Hogy őszinte legyek, ahogy felnőttem és találkoztam a férjemmel, sokkal kevésbé volt erre szükségem. Boldogok voltunk együtt és alig találtunk hibát egymásban. Ez talán azért lehet, mert ő egy rendkívül nyugodt ember, akitől semmi nem áll távolabb, mint a vitatkozás. De elkalandoztam.


A probléma csak akkor jött újra elő, miután a gyerekek megszülettek. Az alváshiány és az összevissza időbeosztás miatt az indulataim ismét annyira fellángoltak, ahogy már évek óta sohasem. Elismerem, hogy nem nagy dolgokról volt szó. Kétéves korában a kisfiam átment egy olyan szakaszon, amikor körülbelül egy hónapig csak ugyanazt a két ruhát volt hajlandó viselni (ugyanazzal a két pár zoknival), és hisztizni kezdett, ha valami mást csak javasolni mertem neki. A kislányom pedig a maga vadul független személyiségével, amióta az eszemet tudom, ragaszkodott ahhoz, hogy mindent maga csináljon. Már akkor is, amikor még fizikailag képtelen volt rá. És mint a legtöbb kisgyerek, csak azt hallotta meg, amit akart, és azt is csak akkor, amikor neki megfelelt.


Normális esetben ezek nem többek, mint apró kellemetlenségek, olyasmi, amin talán forgatjuk a szemünket, talán még mosolyogni is tudunk rajta. De egy rossz napon, amikor többször is felébredtél az éjszaka folyamán, amikor egy zsúfolt munkanap elé nézel, és ez már a milliomodik alkalom, hogy úgy tűnik, készakarva figyelmen kívül hagynak... nos, akkor ez már egy másik történet. Ilyenkor, abban a pillanatban túlságosan könnyű megoldás, hogy azonnal kiadd magadból a frusztrációt. Jó hangosan.


Ilyenkor örültem, hogy volt némi gyakorlatom a bocsánatkérésben. Mert látva, ahogy a kis álluk leesett a felemelt hangomra és döbbenetükben megnyúlt az arcuk és legörbült a szájuk, nem volt kérdéses, hogy bocsánatot kell kérnem, jóvá kell tennem, amiért elvesztettem a hidegvéremet. És nemcsak azt akartam tudatni velük, hogy megbántam, amit mondtam, hanem azt is meg akartam mutatni nekik, hogy semmi rossz nincs abban, ha beismered, hogy hibáztál. Plusz, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy beismerjem a hibáimat. És remélhetőleg idővel ők is képesek lesznek majd beismerni.


Olyan szülővel felnőni, aki nem tud vagy nem akar bocsánatot kérni, az egyik legfrusztrálóbb és legpusztítóbb élmény lehet.


Fotó: Freepik


0 hozzászólás

Comments


bottom of page