• Anyás-Apás

Kórházban voltunk a beteg gyermekemmel – a te történeted

Régebben jelent meg egy cikk itt az Anyás-Apáson arról, hogy mihez van jogunk akkor, amikor beteg gyerekünkkel kórházba kényszerülünk. Kell-e a kórháznak a szülő számára is elhelyezést biztosítania? Jogunk van-e ahhoz, hogy kérdezzünk és nem utolsósorban kérdéseinkre érthető és kielégítő válaszokat kapjunk? Hová fordulhatunk panaszunkkal, ha úgy érezzük, hogy nem úgy bántak velünk a gyermekünk el, ahogyan az elvárható lett volna?

A felsorolt helyzetekre és még sok minden másra is jórészt megfelelő válaszokat ad az egészségügyi törvény. Más kérdés, hogy ebből mi valósul meg a mindennapi gyakorlatban. Az Anyás-Apás Facebook-oldalán osztottátok meg ezzel kapcsolatos jó és rossz tapasztalataitokat.

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Éváék alapvetően jó tapasztalatokkal távoztak egy budapesti kórházi kezelésről, bár ebben biztosan szerepe volt a Ronald McDonald Háznak is. Ezeknek a házaknak éppen az a célja, hogy nyugodt, kulturált szállást biztosítsanak a szülőknek gyermekük kórházi kezelése alatt:

Vidékiként sajnos Pesten voltunk kórházban. Műtéti alkalmakkor ott aludtam éjszaka a lányom ágya melletti fotelban, nem luxus, de olyankor úgysem tudtam volna jót aludni.
Amikor nappali kezelésen vettünk részt, akkor pedig a Ronald McDonald Gyermeksegély Alapítvány házában töltöttük az éjszakát.Jól esett, hogy nem kellett hajnalban buszozni 2,5-3 órát, este pedig vissza ugyanennyit, hanem reggeli után átsétáltunk a kezelésre, utána vissza a Roniba. Voltak kis barátok, felnőttek, egy nagy család volt számunkra. Köszönjük azokat a napokat!

Monikáék a koraszülöttosztályon szereztek szintén pozitív élményeket:

Az én fiam extrém korababa. Az első másfél évet szinte a kórházban töltöttük. Nekünk szerencsénk volt, mert a nyíregyházi kórház teljesen családbarát. Szép, tiszta, mindennel felszerelt szobák, külön fürdővel. A szülőnek is saját ágy. A nővérkék, ha lehetőségük volt, és nem volt telt ház, mindig külön rakták a fiamat más gyerekektől. Óvták, nehogy még valami mást is összeszedjen. Naponta tájékoztattak az orvosok a gyerek állapotáról és a lehetőségekről. Én csak hálás tudok lenni a munkájukért.

Cintiának már kicsit vegyesebbek a tapasztalatai. A történetéből az is kiderül, hogy a szülő sokszor nyel, hallgat, nem tesz szóvá dolgokat csak azért, mert fél attól, hogy egy későbbi bennfekvés esetére ezzel máris rossz pontokat szerez magának és gyermekének:

Én jelenleg kórházban vagyok a 17 hónaposommal. Igazából szerintem kórháza válogatja, nekünk automatikusan apartmant adnak, természetesen térítés ellenében. A kislány kap háromszor étkezést, amit inkább hagyjunk is. De inkább fizetem a szoba árát és rendelek ehető kaját étteremből, de hogy engem innen a gyerekem nélkül ki nem paterolnak, az 100%. Persze sokszor nehéz visszafogni magam, de az jár a fejemben, hogy az én gyerekem még nagyon kicsi, és ha legközelebb ellátás kell, vajon hogy fognak nézni ránk... Szomorú a helyzet sajnos.

Cintia hozzászólásából az is kiderül, hogy bőven vannak hiányosságok a kórházakban a betegtájékoztatás terén is. Erre indok lehet a túlterhelés és az időhiány, de sokszor inkább csak egy kis emberség, odafigyelés kérdése:

Nem azzal van a baj, hogy bent kell lenni, hanem azzal, hogy úgy vagyunk bent, hogy fogalmuk sincs, hogy mi van a kislánnyal. Tegnap a gyerekorvos előbb informált, mint a kórházi dolgozók... Nevetséges, csak nem tudok nevetni rajta.

Ildikó is az emberi tényezőről ír, és a kommentje jól példázza, hogy hiába kedves és empatikus szinte mindenki a kórházi osztályon, ha van egyetlen olyan egészségügyi dolgozó, akinek jobb lenne, ha inkább valamilyen másik munkahelyet keresne:

Én is voltam a lányommal, igaz volt bent szabad ágy, de mellette kellett feküdjek este, mondván mi van ha beteg jön, oké. Azon a szinten se a WC-t, se a fürdőt nem használhattam, egy emelettel fel kellett mennem. Ha este elmentem, mire visszamentem, az egyik nővér, akinek valószínű nem voltam szimpi, mindig ott várt, hogy hol voltam, és hogy nem ezért vettek fel a gyerek mellé, hogy kóboroljak. Hiába mondtam neki, hogy kb. 10 percre voltam távol zuhanyozni, ha már itt nem lehet De ez szerencsére csak egy nővér volt, a többiek mindig mondták, hogy nyugodtan menjek büfébe vagy kávézni, ha szeretnék, ők addig figyelnek a kislányomra. Egy hétig voltunk bent, de a „kedves” nővért kifogtuk háromszor is. Utoljára már elmondtam neki a véleményem.

Örömmel olvastam, hogy többen is írták, hogy az éremnek legtöbbször két oldala van. Ilona speciális helyzetben van, mert anyaként és gyermekszakápolóként is látja a helyzet nehézségeit:

Semmi nem fekete vagy fehér. Sokat voltam kórházban a gyerekeimmel, Budapesten és vidéken is. Itt műtétek, hosszas kezelések, terápiák, sok minden történt. És állok a másik oldalon is, nem anyaként, hanem mint gyermekszakápoló. Mindkét oldalt ismerem, látom. Egyik sem könnyű. De sokat segít a megértés, elfogadás, alázat bármelyik oldalon is állok éppen. Sokan nem ismerik a szavak jelentését. Ebből jönnek a problémák, konfliktusok.

Judit is arról ír, hogy betegként, beteg gyerek szülőjeként sokszor szeretjük elfelejteni, hogy az egészségügyi dolgozók is emberek, akik értünk vannak ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy nem illeti meg őket a kulturált kommunikáció, az emberi szó, a kérem és a köszönöm. És hogy ez csodákat tud tenni, ahogyan ők is tapasztalták:

Szerintem egyébként javarészt nem a kórház dolgozóinak a jóindulatán múlik, hanem az infrastruktúrán, azaz azon, hogy mire van pénz és lehetőség. Az emberi tényezőknél pedig sokat segít, ha az ember nem azzal indít, hogy „majd én jól megmondom a tutit orvosnak, nővérnek egyaránt”, hanem igyekszik együttműködő lenni, mert végül is a gyermeke gyógyulása a cél. Én a János Kórházban voltam a kisfiammal, és mindent megtettek, hogy a lehetőségekhez mérten komfortosan érezzük magunkat.

És végül. A cikk címére, miszerint „Gyerekkel vagyok, kórházban vagyunk – mihez van jogunk?”, többen, például Zsófia és Anita is egy lakonikus rövidségű „semmihez”-zel válaszolt. Pedig ez nem igaz! Sok mindenhez van jogunk beteg gyerek szülőjeként, de ha valami nem úgy megy, ahogyan kellene, igenis tegyük szóvá, szóljunk, kifogásoljuk. De való igaz, hogy nem mindegy a hogyan sem. Az egészségügyi dolgozók is emberek, és sokkal több segítséget és nagyobb empátiát várhatunk tőlük, ha normális hangnemben szólunk hozzájuk, alapjáraton nem követelünk és fenyegetőzünk, hanem kérdezünk, kérünk és megköszönünk.

Neked mik a tapasztalataid?


Fotó: Dreamstime


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

0 hozzászólás