Itthonról haza – szubjektív útikalauz a napfény városából (2)
Az előző részben már bebarangoltunk a szívemnek legkedvesebb vidéki városunk, Szeged utcát, ahol mindenről eszembe jut valami még most is, pedig már évtizedek óta távol élek a Tisza partjától. Itt a folytatás... és azt tervezem, hogy más városokat, érdekes helyeket is bemutatok időnként, ahová érdemes ellátogatni.
Arra biztatlak benneteket, kerekedjetek fel az 5-ös autópályán Szeged felé, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül, akár csak egynapos kirándulásra, akár hosszabban - nem fogjátok megbánni.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az előző részben a szegedi Dóm téren és a Stefánián sétáltunk, közben finom halászlevet ettünk a Sótartóban. A színház mellett a Széchenyi térre sétálunk. Itt egykor a város három nagy mozijának egyike működött. Szabadság, Vörös Csillag, Fáklya – a kor szellemének megfelelően ilyen hangzatos címeket viseltek. De ha agyonütnétek, sem tudnám megmondani, hogy a színház melletti kis utcában álló mozi melyik volt a három közül. A Fáklya biztosan nem, mert az a Széchenyi tértől a Vedres szakközépig futó kis utcában állt. Talán ez volt a Szabadság? Akkor viszont a tér Anna-kút felőli sarkán lévő mozi lehetett a Vörös Csillag. Közben elhaladunk a Tisza Szálló épülete előtt. Itt volt a szalagavatónk. És végre itt vagyunk a Széchenyi téren. Itt a sok-sok fával és virággal, itt a százéves platánokkal szegélyezett korzó, régi és új szobrok, a régiek közül a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, a szőke folyót megszelídítő Vásárhelyi Pál és az 1879-es árvíz utáni helyreállítás királyi biztosa, gróf Tisza Lajos.
Apropó, árvíz. Ezzel kellett volna kezdenem. Az 1879-es nagy árvízzel, ami egyetlen éjszaka a semmivel tette egyenlővé a várost, az épületek 95 százalékát romba döntve. De a hatalmas pusztításban volt valami „jó” is. Az, hogy példátlan európai összefogással korszerű városszerkezet, gyönyörű új épületek és egységes városkép született a földbe süllyedt vályogházak és a girbegurba utcácskák helyén. Egymással párhuzamos két sugárút és a városközpontból minden irányba futó nyílegyenes sugárutak. A szegedieknek akkor segítséget nyújtó európai fővárosok nevét a Nagykörút egyes szakaszai őrzik: Róma, Brüsszel, Berlin, Párizs, London és Bécs – no meg kakukktojásként Moszkva. A nagylelkű városoknak egyébként még egy helyen adózik a város: a Kiskörút – mely eredetileg Tisza Lajos, majd Lenin nevét viselte, és ma megint Tisza Lajos körútnak hívják – Boszorkánysziget felőli végén a Tisza-parton áll az árvízi emlékmű, melynek oszlopaira az említett városok címereit vésték. Jaj, a Boszorkányszigetről is jó lenne mesélni, de akkor sose érnénk a végére.
Aztán majd’ száz évvel később, 1970-ben az egyébként szelíd folyó megint fenyegette Szegedet. Akkor méterekkel magasabban állt a Tisza vize, mint a Belváros. De akkor – nem utolsó sorban a város lakóinak összefogása nyomán – mégsem ismétlődött meg az, ami 1879-ben egyszer már megtörtént. Emlékszem, hetekig nem láttam az édesapámat. Néha rövid időre hazaugrott ruhát váltani, bekapott pár falatot, és ledőlt néhány órára aludni. Aztán már fordult is vissza, rakni a homokzsákokat együtt a többiekkel. A szegediek kedvelt napilapja, a Délmagyarország – a „Délmagyar” – így írt a kritikus napokról-hetekről május 22-én: „A belvárosban húzódó kő mellvéd meglehetősen öreg és gyenge, ezért máris megerősítő munkálatokat végeztek rajta. Homokzsákokkal támasztották meg és fóliával szigetelték. Tegnap egy második védővonal kialakítása is elkezdődött: fóliaborításos ellennyomó medencét építenek ki a Móra-parkban, a védfal hosszában.” A gátakon dolgozó rengeteg ember erőfeszítése akkor nem bizonyult hiábavalónak, hiszen néhány nappal később már így tudósított a napilap: „Szegednél a Maros okozta a legtöbb zavart, de most már megnyugvóban van, ha nem is ígér nagyon gyors visszahúzódást. Szeged megmenekült.”
No, de térjünk vissza a Széchenyi térre. A tér két végén új szobrok, még sose láttam őket. Itt II. Rákóczi Ferenc lovas szobra, ott Szent István király a feleségével, köztük valahol félúton Klebelsberg Kunó modern felfogásban (Melocco Miklós alkotása). Amikor én még itt éltem, a tér mindkét végét egy-egy obeliszk zárta le, egymás tükörképeként két egyforma szovjet hősi emlékmű. A tér egyik sarkában áll a Grünn Orbán-ház, melynek erkélykorlátjához vas dombormű van erősítve. A domborművet az épület alapozásakor találták, és sokáig azt hitték, hogy a legendás hun vezér, Attila koporsójának egy darabjára leltek, mely a népi mendemonda szerint a Tisza medrében pihen. Később persze kiderült, hogy a római vitézt ábrázoló domborítás eredete valójában sokkal prózaibb, hiszen egy XVIII. századi kályha darabja. De a dombormű azóta is ott látható az épület első emeleti erkélyén.
A tér közepén áll a Városháza tornyos neobarokk épülete, ami egyrészt szép, másrészt itt volt az esküvőnk sok-sok évvel ezelőtt. A Városházát a Sóhajok hídja köti össze a szomszédos épülettel. Előtte magnóliafák és szökőkút, a romboló és az áldást hozó Tisza két allegorikus alakjával. Kisebbik lányom kedvenc helye volt, még alig totyogott, de imádott kavicsokat dobálni a vízbe, miközben valami utánozhatatlan hangeffektussal kergette el a galambokat, ha a közelébe merészkedtek.
Most a bőség zavarával küzdök, mert annyi szép és érdekes épület és szobor van a téren és körülötte, hogy nehéz lenne mindegyikről beszélni. És persze innen csak egy ugrás az Anna-kút, ahonnan a város gyógyító vize nyerhető. És hogy miért pont Anna-kút? Állítólag Patzauer Dezső, a fővárosi Sörfőző szegedi képviseletének vezetője nevezte el így a lánya után, aki nem sokkal azt követően született, hogy a gyógyvíz 1927. október 12-én több mint 900 méteres mélységből feltört itt. A vizet sokan viszik ivásra kannákban, műanyag palackokban, és ez a víz táplálja a közeli Anna Fürdőt is, mely neoreneszánsz stílusban épült 1896-ban. A kutat egy kecses kis balerina szobra díszíti, ami az én gyerekkoromban még nem itt, hanem a Klauzál téren állt.
Ha már szóba került a Klauzál tér, akkor nézzük meg azt is. Ehhez a Széchenyi térről el kell indulnunk a Kárász utcán. Ez a város sétálóutcája, üzletekkel, virágokkal, padokkal, szobrokkal. Az utca elején lévő édességboltot – egykori tulajdonosa, Stühmer Frigyes után – csak Stüminek becéztük. Az egyetemi előadások közötti szünetekben itt ittuk a város legszuperebb habos kávéját. Stühmer Frigyesről azt találtam nektek, hogy a derék cukrászmester 1868-ban gyárat alapított a mai Szentkirályi utcában Pesten, majd azzal, hogy a kezdeti cukorkaüzemet 1883-ban gőzüzemű csokoládégyárral is kibővítette, ő lett a hazai nagyüzemi csokoládégyártás meghonosítója. Később az ország több nagyvárosában is nyitott üzleteket, köztük Szegeden is. De nekünk ő is mindig is csak „a” Stümi és a finom habos kávé.
A Kárász utca nagyjából a felénél keresztezi a Klauzál teret, ami egyben kedvenc helyem is. Az útikönyvek szerint itt a legtöbb az egy négyzetméterre jutó fagyizó emberek száma. Nem is csodálom, a téren kellemes cukrászda van. Nem, nem a híres Virág Cukrászda, aminek már csak a híre van meg, hanem egy másik. Amikor ott jártunk, akkor az egykor hatalmas, hangulatos terasszal büszkélkedő „nagy” Virág zárva volt, csak a „kis” Virág működött. De mi inkább a Kárász utca felőli másik cukrászdát választjuk, amiben még sose csalódtunk. Régebben a város egyik legnagyobb üveg-, porcelán- és ajándékboltja működött a helyén. Itt cseréltünk be egy hófehér étkészletre mindent, ami khmmm… nem igazán volt telitalálat a nászajándékok közül, kezdve a rémséges matyómintás kávéskészlettel. Leülünk, a lányok külön asztalhoz, az „öregek” egy másikhoz. Találjátok ki, melyik asztalhoz pattant oda egy pillanat alatt a pincérfiú, és melyiknél kellett hosszasabban várakozni a sütire és a kapucsínóra… És még sajátságosan kék viagra fagyit is kérhet, akinek erre támad gusztusa.
Lassan indulni kellene haza. Itthonról haza, Budapestre… Még elkanyarodunk a Lófarához, már csak annak okán is, hogy évtizedekig ott laktam. Azt kérdezitek, hogy kerül ide a ló meg az a bizonyos nemes testrésze? Nos, a Lófara egy kedvelt találkozási pont Szegeden, amiről minden szegedi tudja, hogy hol van. Nevét a harmadik honvéd huszárezred emlékművéről kapta, ami – értelemszerűen – egy lovon ülő huszárt formáz. A háromszög alakú terecske nem hivatalos névadója pedig ennek a bizonyos lónak a fara. A szobor körül én még zöldellő pázsitra és virágokra emlékszem, most érdes díszkövek borítják az egész teret. Hm… kétségkívül van hangulata, de eredeti formájában nekem jobban tetszett.
A téren áll a gyerekkoromban általam csak „liliomos háznak” nevezett, szecessziós stílusban épült Reök-palota, mely Magyar Ede tervei alapján 1907-ben épült fel. A földszintjén egykor egy lepukkant önkiszolgáló étterem – praktikusan kocsma – működött, mely felé éppen a farát mutatta az a bizonyos ló. Régen, amikor még nem volt divat az üzletek hétvégi nyitva tartása, ez volt a kevés helyek egyike, ahol szombat és vasárnap tejhez és kenyérhez juthatott az, aki elméretezte a mennyiséget a pénteki nagybevásárlás alkalmával. A másik ilyen a Napsugár bisztró – praktikusan ugyancsak kocsma – volt, ami csak néhány saroknyira volt innen a Feketesas (egykor Bajcsy-Zsilinszky) utcán haladva.
Hű, jól belemelegedtem… Nem akarok folytatásos kisregényt írni, sem a Háború és béke babérjaira nem pályázom. Pedig annyi mindenről nem írtam még… Nem gyalogoltunk ki az alsóvárosi Mátyás téren lévő templomig, sem a Nagyállomásig, nem sétáltunk el a Kárász utcán a Dugonics térig, pedig ott van a Tudományegyetem központi épülete, nem csodáltuk meg a Zsinagógát, nem látogattuk meg a Vadasparkot, és nem autóztunk ki a város piacterére, a Mars – a „dicsőséges” szovjet hadsereg ideiglenes itt állomásozása idején átmenetileg Marx – térre sem, melynek sarkában a hírhedt Csillag börtön áll. És persze nem mentünk át a folyó másik partján fekvő Újszegedre, pedig ott a Liget, a templom, ahol a lányokat kereszteltük, a fürdő, a Füvészkert, ahol kéz a kézben andalogtunk, ott a sportcsarnok és az uszoda – és ott áll az a tízemeletes panelház is, ahol közös életünket kezdtük. Talán majd legközelebb…
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró