• Anyás-Apás

Itthonról haza – szubjektív útikalauz a napfény városából (1)

Ma egy rendhagyó írással jövök, ahogyan a cím is mutatja: egy szubjektív útikalauzzal Magyarország - szerintem - legszebb vidéki városából, Szegedről. Elöljáróban el kell mondjam, hogy az írás nem ma készült, nem is tegnap, hanem évekkel ezelőtt – egy régebbi blogomról mentettem át ide. De talán így is kiderül belőle, hogy bár évtizedek óta máshol élek, mennyire szeretem ezt az alföldi várost, mennyi emlék köt ide.


Aki pedig most azt gondolja, hogy kerül a csizma az asztalra, azaz Szeged egy alapjában véve egészségügyi, gyermeknevelési blogra, annak csak annyit tudok mondani, hogy kerekedjetek fel gyerekkel vagy gyerek nélkül, akár egy napra is, bár Szeged töbebt is megér. És igen, Szeged egy kicsit én is vagyok.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Van abban valami kellemesen bizsergető, ha az ember évek múltán „turistaként” visszatér a szülővárosába, ahol nem mellesleg élete jelentős részét leélte. Olyan, mintha a sütiről csak a tejszínhabot nyalnám le vagy a mogyorós csokiból kipiszkálnám az összes mogyorót. Megállunk a Dóm mögött a szerb templomnál, ahol éppen keresztelő zajlik. Jól esik, ahogy a szülők ismeretlenül is megköszönik a jókívánságokat, amiket tőlünk, ismeretlenektől kaptak. A szerb templom különlegessége az ikonosztáz (a szentélyt a hajótól elválasztó, szentképekkel díszített vendégfala), ami az ország egyik legszebb ilyen alkotása.

A társaság másik felét szállító autó valahol Kecskemétnél lemaradt, kicsit várnunk kell. Addig is gyertek, nézzük meg a Dóm teret! – hívom a két lányomat, akik ugyan mindig is a Szeged nevet fogják beírni az ilyen-olyan nyomtatványok „születési hely” rovatába, de őket már az égvilágon semmi nem köti ehhez a városhoz. Az élményt némileg rontja ugyan, hogy – nyár lévén – a szabadtéri csúf nézőtere terpeszkedik a gyönyörű, mediterrán hangulatú téren, és a Dóm előtti kőoroszlánok se látszanak ki a sok fekete hátú díszlet mögül – pedig egy réges-régi képen a kisebbik lányom az egyik kőoroszlánon lovagol, és most azt tervezték, hogy csinálnak egy „ilyen volt–ilyen lett” fotót. Csak közben eltelt vagy tizenhét év. Mutatom a teret körbeölelő árkádsort, alatta a Panteont, az egyetemi kutatóintézeteknek otthont adó klinkertéglás épületeket. Nézzétek, ott dolgozott a nagymamátok, az a két ablak volt az övé majd’ negyven éven át. Aztán itt a zenélő óra, ami mindig valami mesebeli varázslatot rejtett gyerekkoromban. Az ott a rektor, az meg a két dékán – magyarázta az apukám, én meg tátott szájjal bámultam, ámbár fogalmam se volt, hogy a rektort és a dékánokat eszik-e vagy isszák. No még gyorsan egy fénykép a Dómhoz vezető rövid lépcsősor második fokáról, csak hogy valami a karcsú tornyokból is látszódjon a szabadtéri kacatjain túl, és indulhatunk is tovább. Kezdjük mondjuk az Aradi vértanúk terével. A téren II. Rákóczi Ferenc lovas szobra és az 1849-es szőregi csata emlékműve. Látni fogjátok majd, hogy Szegeden rengeteg a szobor. Régi és új, klasszikus és modern, mindenféléből nagyon sok van szerte a városban. Többek között ezektől is olyan szép és szerethető ez a város.

Itt a Hősök kapuja, ahol a Nagyállomásra vezető Boldogasszony sugárút a térbe torkollik. A kapu az I. világháború sok ezer szegedi áldozatának állít emléket, a tér felé eső oldalán az élő és a halott katona szobrával. A boltív belsejét gyerekkoromban csak ronda sötétszürkére vakolva láttam, és iskolába menet a boltív alatt nap mint nap elhaladva fogalmam sem volt arról, hogy a vakolat alatt Aba-Novák Vilmos freskója rejtőzik egészen 1949 óta, amikor az akkori hatalom úgy gondolta, nem való öntudatos szocialista emberek szeme elé a kép. És nem is láthatta senki, egészen a kilencvenes évekig, amikor Aba-Novák Judit (a művész lánya) és Kováts Kristóf (a művész unokája) 20 millió forintos adományából nem sikerült kivakarni a freskót a szürke vakolat alól. Most már teljes pompájában látható, mások szerint szép, híres és különleges. Háát… nem is tudom…

Aztán a Dóm tér másik oldalán visszasétálunk a Somogyi Könyvtár csupa üveg épülete felé. A Dóm térre vezető vaskapun áthaladva felrémlik, hogy volt valami babona, hogyan kell itt lépni a köveken, hogy az embert ne húzzák meg a vizsgán. De hogy a vonalra kellett lépni vagy pont nem arra, már nem emlékszem.

A téren Szeged jelképe, a 81 méter magas Fogadalmi templom. Biztos mindenki kívülről tudja, de azért leírom, hogy a nevét onnan kapta, hogy a várost elpusztító nagy árvíz után a város elöljárói fogadalmat tettek, hogy hatalmas templomot emelnek Szűz Mária tiszteletére, ha a várost sikerül újjáépíteni. Ezt szerintem mindenki fújja, de talán kevesebben veszik észre a tornyok alsó egyharmadánál húzódó márványsávot, és még kevesebben tudják, hogy ez nem egyszerű díszítőelem. A templom alapkövét 1914. június 21-én rakták le, de az I. világháború hamarosan félbeszakította az építkezést. A tornyokat körbeölelő fehér márványsáv azt jelzi, hol tartott akkor a Dóm építése. A fehér sávban a Szózat szavai olvashatók: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért 1914–18”. A munkálatokat aztán a háború után csak 1923-ban folytatták.

Az Oskola utcán egy rövid séta, a lányok kicsit előresietnek. Az „Égőaranynál” forduljatok jobbra. Hogy hol? – néznek ránk értetlenül. Ja, ti nem tudjátok. Az a sokemeletes modern épület az Oskola utca végén. És máris a Roosevelt téren vagyunk, ahonnan a Belvárosi híd ível át az újszegedi oldalra. Belvárosi híd, ízlelgetem a híd feliratát… sose neveztük így. Ez volt a „régi” híd, míg a város északi részén a Tiszán átívelő másik az „új” híd. Ami nem is annyira új, hiszen 1979-ben avatták fel. Még emlékszem, mekkora esemény volt. És azóta már egyébként is átadták a „legújabbat”, a Móra Ferenc hidat, ami az M43-as úton a megye dél-keleti részét köti össze az M5-ös autópályával.

A Roosevelt tér sarkában, rálátással a „régi” hídra kedvenc éttermünk, ami hivatalosan a – nem túl eredeti – Halászcsárda nevet viseli, de a szegedieknek egyszerűen csak „Sótartó”. „A” Sótartó. Finom ebéd, halászlé, harcsapaprikás, a hely szelleme iránt kevésbé fogékony fiatalabb korosztálynak rántott sajt, túrós csusza, saláta sajttal. Ebéd után a Stefánián indulunk sétára, ami a hídtól addig tart, ahol a Tisza Lajos körút a folyóhoz érkezik. A túlparton a „Lapos”, azaz a szabadstrand. A vízen úszóház, de a jó öreg Szőke Tisza hajót már nem látom sehol, szomorú sorsáról pár éve sokat cikkezett a sajtó. A múzeum mögött újabb szobor, ezt sem láttam még.

Apropó, múzeum. Tudtátok, hogy a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdonképpen egy befejezetlen épület? Eredetileg U-alakúra tervezték, de a főhomlokzati részhez hátulról jobbról és balról csatlakozó két oldalszárny sohasem épült meg. Úgy látszik, a kultúrára már akkor sem volt annyi pénz, mint kellett volna… Előtte szökőkút, ami gyerekkoromban fényjátékkal is kiegészült, nem tudom, megvan-e még. Ritka ünnepi alkalom volt, amikor sötétedés után jártunk arra, és megcsodálhattam a pirosból sárgába átmenő, majd zölden, kékben és lilában pompázó vízoszlopokat.

És jé, itt van Erzsébet királyné szobra a park közepén, amit én világ életemben a vármúzeum kertjében láttam porosodni fakón, szürkén. De most megtisztítva, hófehéren ragyog a napsütésben, tényleg csodaszép (Ligeti Miklós alkotása, 1907-ben készült). Egyébként szintén a vármúzeum kertjében állt régen egy bőgőshajó is. Egy azok közül, amelyekkel egykor a Tiszán halásztak. Gyerekkoromban sokáig azt hittem, hogy a bőgőshajót azért hívják bőgőshajónak, mert valami olyasmi hangot ad ki. Pedig nem, a bőgőshajók az orr-részük alakjáról kapták a nevüket, mely a vonós hangszerek – köztük a bőgő – csigáját formázza. De már megint elkalandoztam.

A Stefánia fái alól kikanyarodva máris a színház épülete előtt vagyunk. Hány, de hány estét ültem itt végig, operaelőadások, a Szegedi Balett, Király Levente és a többiek… És nem utolsósorban hat év kemény munkája eredményeként itt került a nevem elé a dö és a rö, itt volt a diplomaosztónk. Aki most azon töpreng, mire is emlékezteti az épület, annak segítek. Sok hasonlóság fedezhető fel a budapesti Vígszínházzal, ami nem véletlen, hiszen mindkettőt a híres bécsi színházépítő páros, Hellmer és Fellner tervezte. A homlokzat falfülkéiben Erkel Ferenc és Katona József szobra áll. A színháztól jól látszik a „régi” Hungária Szálloda, lánykori nevén Kass Szálló, amit 1977-ig láttam működni, aztán bezárták, állandóan felújították és nagyszabású terveket szőttek vele kapcsolatban, vagy éppen parlagon állt. Most is üres. Pedig gyönyörű épület – lenne. Előtte Dankó Pista szobra, mely állítólag a világ egyetlen cigányszobra. A híres cigányprímás, kezében hegedűvel. Hegedűvel, aminek az esetek legnagyobb részében hiányzott a vége, mert mindig letörték. Ha pótolták, akkor rövidesen megint lába kélt. Már gyerekkoromban sem értettem, minek valakinek egy értéktelen kődarab.

Azt hiszem, mára elég ennyi. A következő részben először a Széchenyi térre sétálunk.

#szeged #szubjektív #útikalauz

Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

nekem_szol_logo_final.jpg

© 2019 Anyás-Apás