top of page
  • Szerző képeAnyás-Apás

Fiatal nők, akik sohasem jöttek vissza – de miért pont 999-en voltak?

1942 márciusában 999 fiatal hajadon zsidó lányt hurcoltak el Szlovákiából Auschwitzba, a kormány állítása szerint azért, hogy a hazájukért dolgozzanak, valójában azonban azért, hogy – az első tömeges auschwitzi deportálás tagjaiként – valójában velük építtessék fel a később hírhedté vált koncentrációs tábort. Csak nagyon kevesen tértek haza közülük, de aki igen, azok többsége arra érkezett vissza Szlovákiába, hogy időközben teljes családját kiirtották.

Majd 75 éven át láthatatlanok voltak, hiszen senki nem beszélt az első hivatalos transzport tagjairól, akik többségének a lengyel kisváros, Oświęcim mellett puszta kezükkel felépített, majd az évek alatt egyre terjeszkedő tábor volt életük végállomása. Heather Dune Macadam könyve, a „999 fogoly” nekik állít emléket.

 

Nem voltak bűnözők, nem tettek semmi törvénytelent, 1942 márciusában mégis Auschwitzban találták magukat. Hogy miért? Mert 16 és 36 év közöttiek voltak, nők és férjezetlenek. Amikor a szlovákiai városokban, falvakban 1942 elején kidobolták, hogy az iménti kategóriába eső nőknek kivétel nélkül be kell vonulniuk 3 hónapos munkaszolgálatra, az idősebbek és tapasztaltabbak egyre nagyobb zavarodottsággal kezdték találgatni, hogy mi lehet a terv mögött. Először úgy hírlett, hogy a lányok és fiatal nők építkezésen fognak dolgozni hazájuk szolgálatában. De miért külföldön? És miért éppen nagyrész tizenéves lányok, akiknek némelyike alig múlt tizenöt? Kinek jut eszébe tinilányokat toborozni egy építkezéshez? Miért nem a fiúkat vagy életerős férfiakat? Kinek a fejéből pattanhatott ki az ördögi ötlet?

„Úgy tűnik, nem lehet egyetlen felelőst megnevezni, de az biztos, hogy férfiak hozták a döntést. Vajon nevettek, amikor megfogalmazták az első transzport hivatalos indoklását: munkásokat szerveznek, akik felépítik a szállásokat a később érkező zsidó munkaerő számára? Kinek jut eszébe 999 fiatal lányt építőmunkásként alkalmazni?”

– írja könyvében a szerző.


A lányok többsége azonban büszkeséggel vegyes izgalommal készült a nagy útra. Miért is ne tették volna, amikor barátnőikkel, iskolatársaikkal utazhattak, azt remélték, hogy egy kicsit világot is láthatnak, és büszkék voltak arra, hogy már felnőttnek tekintik őket, hiszen máskülönben miért éppen rájuk esett a választás?

„Erősek vagyunk, meg tudjuk csinálni!”

– biztatták magukat és a kevésbé magabiztosakat is indulás előtt.


Mondanám, hogy az Auschwitzba való megérkezés sokkoló és kiábrándító volt. De a döbbenet már sokkal korábban elérkezett, már akkor, amikor szüleiktől, rokonaiktól elszakítva megérkeztek a Szlovákiában kijelölt gyűjtőpontokra, Poprádra és a nagyobb városokba, ahol az elhagyott laktanyákban, tűzoltóállomásokon kénytelen voltak szembesülni a rettenetes körülményekkel és a durva, embertelen bánásmóddal. Ráadásul sokszor saját egykori iskolatársaik, szomszédaik, távolabbi ismerőseik részéről, hiszen a fiúismerősök jelentős része a kormány által fenntartott, felfegyverzett különítményekbe belépve segítették a deportálást.

„Az őrök egyre csak szitkozódtak és ordibáltak: Zsidó ribancok! Zsidó ribancok! Regina Schwartz, három testvér közül a legkisebbik, ártatlanul megkérdezte: Hová visznek bennünket? A frontra, hogy a német katonáknak legyen egy kis szórakozásuk! – röhögtek a gárdisták. Ezeket a rideg, szívtelen férfiakat nem hatotta meg, amikor a lányok sírni kezdtek. A női könnyek legjobb ellenszerének a korbácsot tartották.”

Önkéntes szolgálat – ez volt a hivatalos és eufemisztikus megnevezése annak az utazásnak, amelyre 1942 tavaszán elhurcolták a több száz hajadon nőt otthonukból, és amelynek végállomása a haláltábor volt. Heather Dune Macadam első könyvét egy holokauszttúlélővel, Rena Kornreich Gelissennel közösen írta, ez volt a Renais Promise: A Story of Sisters in Auschwitz (Rena fogadalma: Két nővér Auschwitzban). A könyv megjelenése után a legelső transzportból több nő családja is megkereste, hogy elmeséljék unokatestvérük, nagynénjük, édesanyjuk vagy nagyanyjuk történetét. Ennek hatására az írónő kutatni kezdett, és maga is meglepődött, hogy erről az első transzportról szinte semmilyen információt nem talált, noha úgy érezte, hogy történetük egyszerűen nem merülhet el a feledés homályába.

„Tizenévesként kerültek Auschwitzba. Nagyon kevesen tértek haza közülük. Túlélésük krónikája minden lánynak és nőnek szól, az egész világon”

– írta könyve előszavában.

A „999 fogoly” nem könnyű olvasmány. Fontos és súlyos könyv. Mindenekelőtt azért, mert – a fájdalmasan kevés túlélő elmondása alapján – pontosan leírja azt a folyamatot, a hazugságok, törvénytelenségek, uszítás, propaganda és gyűlöletkeltés halálos szövevényét, melynek folymányaként az elhurcoltak közvetlen környezetében élők szemében is „magától értetődő”, „természetes” és „jogos lépés” pillanat volt, amikor ezeket a jórészt még gyereklányokat fegyveres katonák felhajtották, feltaszigálták a marhavagonokba. Másodsorban azért is különleges a könyv, mert a szerző vizsgálni kezdte a náci vezetők, illetve ideológia nőkhöz való viszonyát is, hiszen a terv kifejezetten 999 hajadon (szűz?) lány elhurcolása és elpusztítása volt. Nem 1000, hanem pontosan 999. Eggyel sem több vagy kevesebb. Ez pedig olyan téma, amiről korábban nem nagyon volt szó a holokausztkutatásban.


A magyarázat, amelyet a szerző a kérdéseire talált, egészen megrázó, sőt, egyenesen ördögi. Macadam kutatásai során arra jutott, hogy 999-es szám valószínűleg nem volt véletlen, ahogy az sem, hogy férjezetlen lányokat választottak első áldozatnak. A Harmadik Birodalom vezetői ugyanis az okkult miszticizmus megszállottjai voltak, az asztrológia, a számmisztika, Nostradamus jövendölései mind fontos szerepet játszottak a döntéseikben, sőt az 1940-es évekre a birodalom „tudós” asztrológusokat és parapszichológusokat is alkalmazott.

„Az asztrológusok gyakran használják a számmisztikát. Ismerve a náci rezsim kötődését Nostradamushoz, a pogány mitológiához és az asztrológiához, nem alaptalan felvetés, hogy a 999-es számnak talán lehetett köze ezek valamelyikéhez, vagy épp mindegyikéhez. Különösképpen, mivel az első, Auschwitzba induló női transzportot maga Himmler rendelte el személyesen.”

– olvasható a könyvben. Az író elmélete szerint nagyon is nem mindegy sem a létszám, sem az elsőként deportáltak körének meghatározása.


Macadam a rendelet kihirdetésétől a túlélők hazatéréséig meséli el a sorsukat, kitérve arra is, milyen élethosszig tartó nehézségeket okozott a sokszoros trauma azok számára, akik visszajöttek.


Heather Dune Macadam könyve kifejezetten róluk, a női áldozatokról szól. Közülük sokak sorsa teljesen ismeretlen maradt az utókor számára, mert míg a férfiak halálozási adatait naponta feljegyezték és havonta összesítették, a lágerben élő nőkről 1942 augusztusa előtt sem feljegyzés, sem összesítés nem készült.


Ez a könyv az első, amely nekik is emléket állít.


A „999 fogoly” című könyv 2020-ban jelent meg a HVG Könyvek sorozatban, és még jelenleg is elérhető nyomtatásban, e-könyv és hangoskönyv formájában egyaránt.


Az Anyás-Apás korábbi könyvajánlóit itt találod.


Comments


bottom of page