top of page
  • Szerző képeVendégszerző

A szorongásom miatt nincs szülinapi buli a gyerekeimnek. Rossz anya vagyok?

Örökké emlékezni fogok azokra a kreatív és pazar születésnapi bulikra, amiket anyukám rendezett nekem gyerekkoromban. De ezeket az emlékeket nem fogom átadni a saját gyerekeimnek. Én viszont soha nem fogok szülinapi partikat rendezni a gyerekeimnek.

Az ok: fóbiás vagyok. Szociális szorongásom van.

 

A szememet behunyva mindig előttem van, ahogyan az anyukám talpig Hófehérke-jelmezben lépked le a csigalépcsőn. Anyám, akit ma Pinterest-anyának hívnánk, hetekig vetítette a képeket egy őskori írásvetítőn a falakra, hogy aztán az eseményhez passzoló mesejeleneteket fessen rájuk. Gyerekek tömege özönlött be az ajtónkon a szülinapomon, akik kedvenc Disney-figuráiknak öltöztek be – minden jelmez házilag, amúgy nyolcvanas évekbeli módra. Anyukámnak még apukámat is sikerült rávennie, hogy Roger nyúl képét öltse magára.

Nem ez volt az egyetlen emlékezetes születésnapi partim nekem vagy a húgomnak. Voltak egyszerűbbek – társasjátékok vagy ottalvós bulik nálunk –, de minden évben mindkettőnknek szervezett az anyukám egy különleges partit is. A gondolat, hogy a két fiamnak szülinapi partikat rendezzek, pánikot kelt bennem. A saját szociális szorongásom megfosztja őket azoktól az élményeket, melyeket az anyulám révén nekem szerencsém volt átélni.


Ez volt nem mindig így. A legidősebb fiamnak olyan születésnapi partit rendeztem az első szülinapjára, amely vetekedett az anyám által szervezettekkel, és minden percét élveztem. A rokonokat és barátokat is meghívtuk, és nagyon jól éreztük magunkat. Az első gyermekem születése után rövid időre enyhült egy kicsit a szociális szorongás, ami óvodás korom óta gyötört. Hasonlóan ahhoz, amikor túl szégyenlős voltam ahhoz, hogy négyszemközt leüljek beszélgetni valakivel, de minden félelem nélkül álltam a színpadon több ezer ember pillantásának kereszttüzében, képes voltam szocializálódni és új emberekkel találkozni, amikor velem volt a kisbabám. Amikor még kisbaba volt, az énérzékünk összefonódott, és ebből merítettem bátorságot. És persze újdonsült anyukaként büszkén mutogattam a kisfiamat.


A második szülinapját a szüleim házában ünnepeltük szűkebb családi körben, és a születésnapi partik okozta szorongásom ott kezdett kezdett felszínre törni. A harmadik születésnapja egyszerűen csak egy játszóterezés volt a barátnőmmel és a kisfiával. Azóta eltelt nyolc év, és ez alatt semmilyen partit nem rendeztem a kisfiammal.


A legkisebb gyermekem rosszabbul járt. Egy elég összetett tematikus programot állítottam össze az első szülinapjára, kétrétegű tortával és személyre szabott mindennel. Felkészültem, mert megint csak túl kicsi volt ahhoz, hogy saját barátai legyenek, és a jelenlévőket gondosan úgy válogattam össze, hogy olyan emberek legyenek, akikkel nagyon jól éreztem magam. Ez volt az első és utolsó születésnapi parti, amit neki rendeztem. Az ismerős vendéglista és a hónapokig tartó gondos tervezés ellenére az esemény teljes időtartama alatt feszült voltam, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor az utolsó vendég is távozott, és elkezdhettem takarítani.


Az emberektől való félelmem már kora gyermekkoromban kezdődött, de hirtelen jött. Kisgyermekként egészen más voltam, a szüleim már aggódtak, hogy elrabolnak, mert annyira jól kijöttem vadidegenekkel. Ugyanolyan könnyen elbeszélgetésbe elegyedtem egy véletlenszerű vendéggel az étteremben, mint a saját családommal. Boldogan elkóboroltam, egyszer a bevásárlóközpontban is elszöktem, és egyáltalán nem zavart, amikor az üzletekben lazán sétálgattam egyedül. Apám egyszer a kezemet fogva sétált velem az utcán, és egyszer csak azt vette észre, hogy egy másik férfi kezét is megfogtam, és hárman a legnagyobb egyetértésben mentünk át az úttest túloldalára.


Mire óvodába kerültem, szinte megnémultam olyan emberek közelében, akiket nem ismertem rendkívül jól. Ha megnézed a videót arról a fantasztikus meglepetésbuliról, amit anyukám rendezett nekem a hatodik születésnapomra, láthatod a kezdeti pánikot az arcomon, amikor váratlanul minden ismerősöm megjelent a nappalinkban.


Ez a szociális szorongás soha nem hagyott el. Gyerekként, tinédzserként és felnőttként is hatással volt és szülőként most is hatással van rám – és ezáltal a gyermekeimre is. A házunkba szinte soha nem hívunk meg ismerős gyerekeket, a gyermekeim barátait, mert már a házigazda szerepének gondolata is rettegéssel tölt el. Ezt úgy igyekszem pótolni, hogy a gyerekeimnek olyan alkalmakat biztosítok, amikor az otthonunkon kívül lóghatnak a barátaikkal – csak nekem ne kelljen jelen lennem.


Szeretnék partikat rendezni a gyerekeimnek. Szeretném látni őket a barátaikkal rohangálni, a figyelem középpontjában lenni. Azt akarom, hogy legyenek ilyen emlékeik. De nem tehetem. Én vagyok az az anya a játszótéren, aki kétségbeesetten reméli, hogy senki sem szól hozzá. Már a buli gondolata is szorongással tölt el. Aggódom, hogy a buli nem sikerül elég jól, és a gyerekeimet fogják ezért kiközösíteni, szidni és csúfolni. Aggódom, hogy felelős vagyok mások gyerekeiért – ami különösen irracionális aggodalom annak fényében, hogy egy évtizedig óvónőként dolgoztam. De még jobban félek amiatt, hogy beszélgetni és interakcióba kell lépni az ottmaradó szülőkkel. A lélegzetem elakad a gondolattól, hogy a reflektorfénybe kerülök, ugyanúgy, ahogy mindig is pánikba estem, amikor azt énekelték nekem, hogy „Boldog születésnapot” énekelték nekem. Ahogy évente közelednek a gyermekeim születésnapjai, rettegek attól, hogy esetleg partit kérnek. Ám soha nem is kérnek. Mert ők is tudják. És ez nem tisztességes velük szemben.


Soha nem mondtam nekik nyíltan, hogy nem tarthatnak bulit. Amikor kisebbek voltak, azt a nehéz kérdést tettem fel nekik: „Korlátozott összeg áll rendelkezésünkre, amit a születésnapodra költhetünk. Inkább egy kis ajándékot és egy bulit szeretnél, vagy inkább semmi bulit és nagyobb ajándékokat?” Tulajdonképpen ez igaz is volt, de be kell vallanom, hogy túlságosan hangsúlyoztam a nagyobb ajándék opcióját, és megkönnyebbülten, ugyanakkor kis lelkiismeretfurdalással örültem neki, hogy kisgyerekként még nem tudják, hogy ha a szülinapi partit választanák, akkor ünnepeltként a meghívottaktól is kapnának ajándékokat.


Végül csak megértették, hogy mi nem tartunk születésnapi partikat. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy ha valamelyikük mégis születésnapi partit kér valaha, akkor majd kitalálom, hogyan győzzem le a szorongásomat, és szervezek neki egy szülinapi bulit. Remélem, erre soha nem kerül sor. Egész évben küzdök a bűntudattal e reményem miatt.

Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeimnek nincsenek nagyszerű születésnapjaik. De vannak. A gondosan átgondolt ajándékok mellett, amelyek azt mutatják, hogy jól ismerjük őket, a férjemmel együtt tervezünk értékes családi időt, csak mi négyen, vagy csak valamelyikünk az egyik gyerekkel, csak kettesben. Vacsorázunk. Elmegyünk fagyizni. Elvisszük őket valahová, ahová vágynak. Tudatosítjuk bennük, mennyire szeretik őket, és hogy a születésnapjuk mennyire különleges. Amikor kisebbek voltak, és még nem volt nekik „kínos”, hogy felvegyék, kézzel díszítettem nekik személyre szabott születésnapi pólókat. Néha az iskolába is küldünk finomságokat, hogy a gyerekeim is átélhessék azt az élményt, amikor a barátaik figyelmének középpontjában vannak.


A gyerekeimnek valószínűleg soha nem lesznek olyan emlékeik, mint nekem a csodálatos születésnapi bulikról, és nem lesznek olyan hálásak nekem, mint én az édesanyámnak, amiért megszerveztem őket. Ez mindig is zavarni fog engem. De a születésnapi partik emléke csak egy része a gyermekkori emlékeknek, és némiképp enyhíti a lelkiismeretfurdalásomat a tudat, hogy a gyerekeim számtalan más emléket is begyűjthetnek, amelyeket felnőttkorukban is felidézhetnek. Már most is beszélnek a közösen átélt pillanatokról. Látják a szeretetet és a fáradságos munkát, amit én fektettem abba, hogy takarókat, plüssállatokat és egyéb kézzel készített tárgyakat készítsek nekik, csak nekik. Nincs kétségük afelől, hogy a szülinapi partik hiánya nem jelenti azt, hogy nem törődöm vagy nem foglalkozom velük.


Rossz anya vagyok?


A szociális szorongásról

A szociális szorongásos zavar, amelyet néha szociális fóbiának is neveznek, a szorongásos zavar egyik fajtája. Az érintettek különféle társadalmi környezetben, szituációkban rendkívüli félelmet tapasztalnak. Az ilyen rendellenességben szenvedőknek nehézséget okoz az emberekkel való beszélgetés, az új emberek megismerése és a társadalmi összejöveteleken való részvétel. Félnek attól, hogy mások megítélhetik vagy vizsgálgatják őket. Lehet, hogy megértik, hogy félelmeik irracionálisak vagy észszerűtlenek, de tehetetlennek érzik magukat ahhoz, hogy legyőzzék azokat.


A szociális szorongás különbözik a félénkségtől. A félénkség általában rövid távú és nem zavarja meg tartósan az ember életét. A szociális szorongás tartós és legyengítő. Befolyásolhatja a következő képességeket:

  • munkavégzés

  • iskolába járás

  • szoros kapcsolatok kialakítása a családtagokon kívüli emberekkel.


Mikor kell segítséget kérni szociális szorongás esetén?

Jó ötlet lehet felkeresni legalább a háziorvosodat, ha úgy gondolod, hogy szociális szorongásaid vannak, különösen, ha ez erősen befolyásolja az életminőségedet. Mivel viszonylag gyakori problémáról van szó, léteznek olyan kezelések, amelyek segíthetnek. Bár a segítségkérés nehéz lehet, de a háziorvos tisztában van vele, hogy sokan szociális szorongással küzdenek és megpróbál majd megnyugtatni. Kikérdez az érzéseidről, viselkedésedről és tüneteidről, hogy megtudja, milyen szorongások jelentkeznek a társadalmi helyzetekben. Egyes háziorvosok szükség szerint maguk is vállalják enyhébb esetekben a gyógyszeres kezelést, vagy ha komolyabbnak ítélik a problémát, akkor mentálhigiénés szakemberhez (pszichiáterhez, klinikai szakpszichológushoz) küldenek, hogy ott teljes körű felmérés történhessen.


A szociális szorongásos zavar kezelése

A szociális szorongásos zavar kezelésére többféle terápia áll rendelkezésre. A kezelés eredménye személyenként eltérő. Vannak, akiknek csak egyfajta kezelésre van szükségük. Másoknak azonban többre is szükség lehet.


Forrás: Webbeteg

Fotó: Freepik


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:


Comments


bottom of page