top of page
  • Szerző képeVendégszerző

A kamasz fiam elítéli az egészségtelen életmódomat!

Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy példát mutassunk a gyerekeinknek az élet minden területén, legyen az egészséges életmód, pénzügyi tudatosság vagy az olvasnivalók igényes megválogatása. A mai (és mindenkori!) ifjúságot azzal szokták vádolni az „öregek”, hogy nem veszik elég komolyan az életet – jelentsen is ez bármit. Mostanában viszont úgy tűnik, hogy fordult a kocka. Felnőtt (vagy felnövő félben van) azok a kamaszok, akik már tudatosan és megfontoltan élik az életüket – és készülnek a jövőre.



És bizony könnyen előfordulhat, hogy most már bizony ők ítélik el a szüleiket, ahogyan élnek. Egy ilyen helyzetről szól vendégszerzők írása.

 

Amikor megnyomom a telómon a szundi gombot, miután túl későn feküdtem le, a szomszéd szobában a 14 éves fiam már szedelőzködik, hogy suli előtt még fusson egyet. Hanyatt fordulva azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, mennyi időbe telne, hogy elégessem azokat a kalóriákat, amit a tegnap este még gyorsan bekapott sütivel bevittem a szervezetembe.


Néha úgy érzem, mintha valami „Hogyan éljük az életünk minden percét tudatosan és egészségesen?” féle tévéműsor egyik epizódjában lennénk a saját házunkban. A tizenéves fiam valami lehetetlen hajnali időpontra állítja be az ébresztőt, hogy legyen ideje meditálni, edzeni és lezuhanyozni, mielőtt elindul a suliba. Hetente háromszor-négyszer jár edzőterembe, arcmaszkokat használ, több liter vizet iszik naponta, és csak „egészséges” ételeket eszik. Idejét sem tudom, mikor evett mekis csirke nuggetset utoljára, és ha néha veszek neki sütit, felháborodva utasítja vissza, mondván: ő ilyeneket nem ehet. Az iskola utáni kedvenc uzsonnája egy egészséges gyümölcssaláta, ami úgy néz ki, mintha Jamie Oliver készítette volna. Közben én szégyenlősen egy párna mögé dugom a délutáni fánkomat.


A nap végén a fiam már este fél tízkor már ágyban van, és a DuoLingóján még egy kicsit nyelvet tanul, míg én a Netflix előtt alszom el, majd éjfélkor felvonszolom magam az emeletre.


A most divatos celebek ellenszenvesek a fiamnak és az ő TikTok-generációjának; ők olyan online példaképeket követnek, akik arról szólnak, hogy keményen kell dolgozni, a legtöbbet kell kihozni az életből, és a lehető legjobbnak kell lenni. Az iskolai hátizsákjában mindig ott van valamelyik önfejlesztő könyv agyonolvasott példánya, és a kutyánk tudja, hogy legyen eső, hó vagy zivatar, az ő sétája biztosan nem marad el.


Mindez nagyon különbözik az 1980-as évekbeli tinédzserkoromtól, amikor mindenféle kifogást találtam ki, hogy megússzam az iskolai tornaórákat, és természetesen soha nem sportoltam iskolaidőn kívül. Ehelyett inkább együtt lófráltunk, buliztunk, titokban piáltunk és cigiztünk.


Amikor annyi idős voltam, mint most a legkisebb fiam, lógtam a matekóráról. A fiam viszont beiratkozott üzleti tanulmányokra, hogy továbbfejlessze online értékesítési készségeit, és kortárs mentorként segíti a fiatalabb tanulókat, hogy minden problémájukat megoldja.


Pedig én magam sem idegenkedem attól, hogy formában tartsam magam: a gyermekeim együtt nőttek fel azzal, hogy a parkban futottam, és a pálya szélén szurkoltak nekem, amikor teljesítettem a félmaratont. De ez főleg azért volt, hogy ellensúlyozza a nassolás iránti szenvedélyemet, nem is beszélve a némi alkoholról, ami minden hétvégén menetrendszerűen elfogyott.


A covid miatti lezárások mintha némi fordulópontot jelentettek volna abban, hogy a lusta életmódomat közelítsem a fiam egészséges és tudatos életmódjához. Akkor előhalásztam a rég elfeledett jógamatracomat, és újra előkerültek a súlyok, amik legalább egy évtizede porosodtak a kanapé mögött. Kiválasztottunk néhány edzésprogramot a netről, ami minden nap 20 percig a dübörgött nappaliban, mielőtt elindultunk volna a sétákra, amelyek ebben az időszakban a mindennapi életünk részévé váltak. Nemcsak hogy értékes időnk volt beszélgetni, de mindannyian imádtuk a testmozgás által kiváltott endorfinlöketet. Amikor azonban a normális élet újraindult, nem tartott sokáig, hogy fokozatosan visszacsússzak a régi szokásaimba. A fiam közben kockásra edzette a hasát.


Lassan kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy mostanában a fiamat bámulják az utcán. Az tinilányok elismerő pillantásokat vetnek rá, amitől a büszkeség és a védelem furcsa keveréke uralkodik el rajtam.


Ha civilizáltan megiszom néhány pohár bort a vacsora mellé, a fiaim nem felejtenek el figyelmeztetni, hogy ne igyak túl sokat. Hála az égnek, hogy sikerült leszoknom a cigiről, mielőtt a fiaim megszülettek volna, mert az ő fejükben a dohányosok (teljesen jogosan) „abszolút idiótáknak” és „lúzereknek” számítanak.


Az én időmben azok számítottak menőnek, akik dohányoztak és titokban piát csentek a szüleik italos szekrényéből. A mostani menő tinik, akiket ismerek, inkább zöldség- és chiamag-turmixot isznak.


Persze nem akarom, hogy csak arról szóljon az életünk, mit és mennyit eszünk. Tudják, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz étel. Hogy minden a mértékletességről és a sok gyümölcsöt és zöldséget tartalmazó, színes, kiegyensúlyozott étrendről szól. A fiaim ritkán esznek húst, kivéve csirkét, és soha nem esznek fehér kenyeret vagy cukros gabonapelyhet. A legkisebb fiamnak, aki 12 éves, saját Instagram-fiókja van, ahol az általa készített egészséges ételeket posztolja. Ezzel szemben az én gyerekkorom tele volt cukros gabonapelyhekből álló reggelikkel és más egészségtelen ételekkel.


És nem csak a testi egészség az, ami annyira fontos a fiaim generációja számára. Ő és a barátai olyan módon beszélnek a mentális egészségről, ahogyan az én generációm soha nem tette. Emlékszem, amikor annyi idős voltam, mint most a nagyobbik fiam, egy iskolai kiránduláson az egyik fiú bezárkózott a szekrénybe egy borotvapengével, hogy „önkárosítsa” magát (bár akkor még nem tudtuk, hogy ezt így hívták). Akkor azon elég gyorsan túlléptünk és csak annak tulajdonítottuk a dolgot, hogy ez a fiú egy kicsit „furcsa”. Most az összes barátja és az ügynökségek hálózata támogatná.


Az én 16 éves koromban elképzelhetetlen lett volna, hogy beszéljek a pánikrohamaimról, annyira szégyenletes és megbélyegző volt akkoriban. Amikor mégis megbíztam egy felnőttben és elmondtam neki a problémámat, csak annyit mondott, hogy „szedjem össze magam”. Egyedül birkóztam meg vele, soha nem mondtam el senkinek, és éveken át rettegtem attól, hogy biztosan megőrülök. Ez elképzelhetetlen 2024-ben. Nagyon hálás vagyok, hogy a fiaim generációjának az ilyeneket már nem kell csendben szenvednie. A fiatalok ma már nyíltan beszélnek a mentális egészségükről. Az iskolákban van lelkigondozó támogatás és lehetőség tanácsadásra (bár várólistával).


Büszke vagyok arra, hogy szoros kapcsolatot ápolok a fiaimmal, és remélem, hogy úgy érzik, bármit elmondhatnak nekem. Az biztos, hogy sokat beszélgetünk. Néha tanácstalan vagyok, hogy mit jelentenek bizonyos szavak, de soha nem fogok felhagyni az érdeklődéssel és a kérdezősködéssel. Szeretném, ha azt éreznék, hogy hozzám fordulhatnak bármilyen gonddal vagy problémával, különösen, ha a mentális egészségről van szó.


Vannak meleg barátaik, ADHD-s barátaik, nem neurotipikus barátaik, nem bináris barátaik és olyan barátaik, akiknek két anyukájuk vagy két apukájuk van. Nyíltan megbeszélik az érzéseiket és leszólják a szexista vagy rasszista viselkedést. Néha nehéz velük lépést tartani, de igyekszem. Hol van már az én gyerekkorom, amikor a bármilyen szempontból más gyerekeket rossznak vagy furcsának tekintették,


Ezért az egyik újévi fogadalmam, hogy megpróbálok egy kicsit úgy élni, ahogy a fiam. Bár a hideg vizes zuhanyozásra nem igazán tudom rávenni magam, de többször viszem a kutyát sétálni – ami máris több, mint a kanapéról filmet nézni, miközben nassolok. Újra elkezdtem az online edzéseimet a nappaliban, kipróbálom az időszakos böjtölést és kefirrel készítem a müzlimet. És megpróbálom csökkenteni az alkoholt. De a titkos édességraktáramról egyelőre még nem mondok le.


Fotó: Freepik


0 hozzászólás

Commenti


bottom of page