A fiam lila tüllszoknyát hord, közöd?
Mostanában nézelődve a világ dolgai között úgy tűnhet, hogy a férfi és női nem mint olyan, kezd kimenni a divatból. Pár éve például széles sajtóvisszhangot kapott az „Egalia” nevű svéd óvoda (aminek már a neve is sokat sejtet), ahol a „fiú” és „lány” szó tabunak számít, és a nemek közötti különbség eltüntetésének szellemében választják ki a játékokat, a meséskönyveket, de még a színeket is.
Nem használják a hím- és nőnemű személyes névmásokat („han” és „hon”), helyette bevezették a mindkét nem megjelölésére alkalmas „hen” névmást, ami eredetileg ugyan még csak nem is létezik a svéd nyelvben, de egyes feminista és homoszexuális körökben eddig is használatos volt.
Most pedig itt egy apa, akinek a kisfia rendszeresen kislányruhákat, sőt egyenesen tüllszoknyákat választ reggel a gardróbból, és ez az apa szerint teljesen rendjén van, sőt.
És itt átadom a szót ennek a bizonyos apának.
„A négyéves lányom, Sydney, minden reggel kihúzza a fiókot és kiválasztja, aznap milyen ruhát szeretne felvenni. Néha próbálom kicsit befolyásolna, valahogy így: „Miért nem próbálod meg ma ezt a sortot?” De a lányom makacs, én pedig azt gondolom, megérdemli, hogy szabadon kiválaszthassa, mit akar viselni.
A fiam, Asher, 2 éves. Kikapok egy sortot és egy pólót a fiókból és felöltöztetem, mert még nem tud egyedül öltözködni. De rájött, hogyan kell magáról levenni a ruhákat, és azóta elég gyakran előfordul, hogy leszedi magáról a göncöket és sírva követeli, hogy adjak rá kislányruhát. Felmászik a fiókhoz, kihúzza Sydney egyik ruháját és nyújtja felém: „Ezt akarom.” Éppen ezért az esetek nagyobb részében a fiam úgy néz ki, mint egy Disney-hercegnő. Ha félreteszem a társadalmi konvenciókat, akkor azt kell mondanom, hogy jól fest ezekben a kislányruhákban. És a nyári forróságban még azt is hozzá kell tennem, hogy még praktikusak is ezek a spagetti vállpántos topok.
Volt idő, amikor kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amikor ezekben a lányruhákban nyilvános helyen is mutatkozott. Ennek az volt az oka, hogy eszembe jutott, mit fognak rólunk gondolni az emberek, hogy a fiam lányruhákban jár. Mintha részemről ez azt jelentené, hogy a fiamat használom fel arra, hogy demonstráljam: fittyet hányok a társadalmi szokásoknak. De az egyik barátom anyukája azt jegyezte meg, hogy „Talán egy újabb kislányt szerettetek volna?”
Az egyik barátom szülinapi zsúrt rendezett a lányának, és elindulás előtt megpróbáltam meggyőzni Ashert, hogy öltözzön át „fiú”ruhákban. Biztos voltam benne, hogy ha kislányruhában jelenik meg, ezzel csak vége-hossza nincs kérdezősködésre és ítéletalkotásra adunk okot, én pedig nem éreztem késztetést arra, hogy megbirkózzam egy ilyen helyzettel. De Asher aznap reggel elszántabb volt, mint bármikor. Hatalmas hisztit vágott le, amikor bele akartam kényszeríteni a lábait egy rövidnadrágba. Taknya-nyála egybefolyt, úgy sírt és tiltakozott, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy valami olyasmiért harcolok vele, amiben saját magam sem hiszek. Azonnal leállítottam magam, átöleltem őt és bocsánatot kértem tőle. Aztán visszahoztam neki a lila hercegnős ruhát a nővére flitteres cipőivel együtt. Elmentünk a zsúrra, és észrevettem, hogy többen kinevetnek és megjegyzéseket tesznek. Az egyikük megkérdezte: „Szerinted ez vicces? Egy csomó gyerek van itt. Azt akarod, hogy ezt lássák maguk előtt?” A másikuk szerint: „Buzit akarsz nevelni a fiadból?”
Igyekeztem megőrizni a nyugodtságomat. Aztán elmagyaráztam nekik, hogy a homoszexualitásnak semmi köze nincs ahhoz, amikor egy kisfiú kislányruhát vesz fel vagy fordítva. És ha a fiamról egyszer kiderül, hogy meleg, akkor ez nem attól lesz, hogy én ezt vagy azt csináltam. Azért lesz, mert meleg és kész. Ez talán egy lépcső afelé. De az is lehet, hogy nem. De akárhogyan is van, nem akarom, hogy a gyerekem azt érezze, hogy nem tudja kifejezni önmagát, mert én nem támogatom ebben.
Volt, aki megértette, más a közömbösség vagy a vallásos meggyőződés okán nem. De sok ember támogat. Van, aki először kislánynak nézi a fiamat, aztán mikor felvilágosítom az ellenkezőjéről, azt mondja: „Nem baj, akkor is imádom.” Sokan bocsánatot kérnek amiatt, hogy lánynak nézték a fiamat, de mindig azt válaszolom: „Nem kell bocsánatot kérnie. Lila tüllszoknya és flitteres cipő van a gyereken. Honnan kellene tudni, hogy nem kislány?”
Az egyik meleg barátom látott bennünket egy nyilvános műsorban szerepelni a fiammal. Ő ezt mondta: „Amikor gyerek voltam, nem hordtam ilyen ruhákat. Ne aggódj. A fiad nem meleg, amilyen én vagyok.” Ez a nemi identitását nyilvánosan felvállaló, házasságban élő barátom azon igyekezett, hogy jobban érezzem magam egy problémával kapcsolatban, ami voltaképpen nem is létezik. Ha a fiam meleg, akkor meleg. Talán az. Talán nem. Talán majd később is lányként öltözködik. Talán nem. Nincs befolyásom rá. Mindössze annyit tehetek, hogy mellette állok és támogatom őt.
Egyik nap hamarább értem haza, mint a feleségem, és mondtam a gyerekeknek, hogy vigyük el a kutyás sétálni. Sydney úgy öltöztette az öccsét, mint egy játék babát, különböző lányruhákat, cipőket, hajpántokat próbált rá. Aztán kitalálta, hogy én is vegyek fel női ruhákat „Jaj istenem, olyan vicces lenne” – mondtam. Amikor nemet mondtam neki, kérlelni kezdett. „Az emberek ki fognak nevetni” – mondtam neki. „Ha kinevetnek, megmondom nekik, hogy hagyjanak mindet békén” – győzködött. Nem volt több érvem, ezért belepréseltem magam a feleségem legrugalmasabb rucijába. Kivittük a kutyát, és az, hogy láttam, hogy a gyerekeim örülnek annak, hogy képes voltam kilépni a komfortzónámból, legyőzte bennem a megalázottság érzését. Amikor a feleségem hazaért, már az utca végéből meglátott mindet. Nagyot nevetett és fotókat készített. Azt mondta, jobban tenném, ha le sem venném magamról a ruháját. Aztán mindannyian elmentünk enni egy pizzát.”
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!