top of page
  • Szerző képeVendégszerző

Én pedig ráüvöltöttem: hagyja békén a gyerekemet!

Egy érdekes történetet olvastam a minap egy nőjogi témájú Facebook-oldalon. A történet erősen megosztotta az kommentelőket is, de kíváncsi vagyok itt a ti véleményetekre is.



Engem a történet kicsit elszomorított, mert hová jut a világ, ha egy idős pár kedvesnek szánt gesztusért leordítjuk a hajukat a fejükről, illetve ha már is saját és gyermekük személyes autonómiájának megsértéseként értékelik a mai szülők, ha valaki rámosolyog a gyerekükre.


 

Előrebocsátom, hogy a történet kizárólag az egyik oldalról, az erősen feldúlt anyuka oldaláról ismerjük. Pedig érdekes lenne meghallgatni a másik oldalt is.


A történet röviden annyi, hogy miközben egy fiatal pár egy bevásárlóközpontban sétált másfél éves kislányukkal, egy idősebb pár férfi tagja – az anya elmondása szerint – odament a kislányhoz, míg az anyuka „2 másodpercre másfelé nézett”, és azt mondta neki: „Gyere!”, miközben az ujját nyújtotta a kicsi felé. Hogy ezzel mi volt a szándéka, az már soha nem derül ki, mert a jelenet az anyukából hisztérikus dührohamot váltott ki, felkapta a gyereket és ráordított az idős emberre: „Nem! Mit képzel?!” A leírt történet alapján sem az idős férfi, sem a felesége nem tudott mit kezdeni ezzel a váratlan heves reakcióval, de a jelenet tovább folytatódott:

„A felesége meg elkezdett méltatlankodni, "Jajj, Istenem!", stb. Én pedig dühösen annyit ordítottam utánuk, hogy "Nincs árcédula a gyereken, nem kell fogdosni!" Mindenki engem nézett, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.”

Az apuka közben visszatért a feleségéhez és a kislányához, így még neki is volt alkalma elkapni a történet végét:

„Alig tudtam elmondani neki, hogy mi történt. Felvette a gyereket és a házaspár után akart indulni, de mondtam neki, hogy hagyja, a sokktól amúgy sem emlékszem az arcukra.”

Majd következett a történet átgondolása:

„Borzalmas volt az egész jelenet. Vajon milyen szándék vezérelhette a bácsit? Gondolom csak kedves akart lenni és számára rendben lett volna, ha odahív egy számára idegen kisgyereket, vagy az is (?), ha kézen, fogja, elviszi egy darabon, arra gondolni se merek, hogy ne adj' Isten, haza (?). Sajnálom, ha neki esetleg nem adatott meg az unoka, de ne az én gyerekemen élje ki a nagyszülői vágyait, a gyerek nem "köztulajdon". Az felett pedig végképp nem tudok napirendre térni, vérlázítónak éreztem, hogy a felháborodásomra értetlenül nézett a felesége, mert szerinte túlreagáltam a dolgot. Valóban így lenne? Nem hiszem.”

A poszt végére még következik egy kis rövid eszmefuttatás arról, hogy emberek miért tartják azt teljesen normálisnak, hogy belenéznek idegen gyerekek baba kocsijába, vagy aranyos kisgyerekeket engedély nélkül megérintenek, megsimogatnak akár az utcán, akár más helyzetekben.


És végül a verdikt:

„És ezt a társadalomnak is meg kell tanulni. Felnőttnek és gyereknek egyaránt.”

Olvasgattam a poszt alatti kommenteket, mert kíváncsi voltam, ki miként értékeli a helyzetet. Megjegyzem zárójelben, hogy nem volt könnyű dolgom, mert az oldal moderátorának nyilvánvalóan egészen határozott véleménye volt a sztoriról, és nagyjából minden olyan komment alá beírta a saját, (kicsit) kioktató, rendre utasító véleményét, ami nem egyezett az övével.


A többség azonban nem volt annyira szigorú a történtek megítélésében, mint a posztban szereplő dühös anyuka és az oldal moderátora. A kommentelők többsége két nagy csoportba volt osztható. Vagy tulajdonképpen csak egybe, ami ráadásul alapvetően nem is különbözött a poszt főhősnőjének és a moderátornak a véleményétől, nevezetesen hogy valóban nincs rendben a szülők engedélye nélkül közeledni egy kisgyerekhez. (Bár a poszt és kommentek része is odáig ment, hogy hogy jött ahhoz az idős férfi, hogy „tapizza” a kislányt, a poszt alapján valójában nem történt semmilyen testi érintkezés a bácsi és a kicsi lány között.)


De a többség szerencsére árnyaltabban látta a képet. Sokan rámutattak, hogy valószínűleg semmi rossz szándéka nem volt a bácsinak, egyszerűen nem ebben a minden iránt gyanakvó modern világban szocializálódott, ráadásul egy olyan világban, ahol a felnőttek felelősséget akartak és mertek is vállalni akár mások gyerekeinek biztonságáért. Legalább ennyien voltak azok is, akik szerint akár még a mégoly jogos felháborodást is meg lehet fogalmazni emberi, civilizált hangnemben, különösen akkor, ha nem is egyértelmű, hogy a másik valóban rossz szándékkal közeledik-e. Arra is felhívták a figyelmet, hogy bár különösen mostanában érzékeny téma gyermekeink biztonsága, de az alaptalan bizalmatlanság csak arra lesz „jó”, hogy a jószándékú felnőttek akkor sem mernek majd odamenni egy elkóborolt vagy más okból veszélyben lévő kis gyerekhez, amikor az indokolt lenne, félve a gyanúsítgatástól és meghurcolástól. Páran azt is felvetették, hogy mivel ez egy alapjában véve veszélytelen szituáció volt, amit az anyuka nyilvánvalóan erősen túlreagált, nem kellene-e magán is dolgoznia egy kicsit megkeresve, hogy ez a helyzet miért váltott ki belőle ennyire heves reakciót.


Én pedig elgondolkodtam, hogy melyik világban szeretnék élni: ahol patikamérlegen mérjük ki a centiket, meddig és hogyan közelítheti meg a gyerekünket (egyébként a mi jelenlétünkben), vagy ahol nem az az első, hogy egy kedves gesztus mögött pedofíliát látunk és minősíthetetlen hangnemben reagálunk?


Kata

Fotó: Freepik


留言


bottom of page